2-3 éves (vagy akár nagyobbacska) apróságot nevelve gyakran merülhet fel benned szülőként, hogy szemed fénye bizony nem véletlenül ismételget egyes bosszantó akciókat.Legyen szó ágyon ugrálásról, szekrényből kipakolásról, szelektív hallásról, cipővel csakazértis beszaladgálásról (a teljesség igénye nélkül… ), úgy tűnhet, hogy csakis azért nem fogad szót, mert előre eltervelt módon kíván téged bosszantani. Mintha feltett szándéka lenne, hogy sokadik kérésed ellenére is, addig ismétli a dolgot, míg teljesen elveszted a türelmedet, és végül kiabálni kezdesz.

Aztán jön a lelkiismeret furdalás, mert oly sokszor megfogadtad, hogy te ezt máshogy csinálod, hogy legközelebb türelmesebb maradsz. De hogyan, ha folyton provokál? Nem igaz?

Ha eddig magatokra ismertél, akkor folytasd bátran az olvasást! Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy nem vagy egyedül, ez bizony gyakrabban előfordul más családokban is, mint gondolnád!  Ja, hogy erről nem mesél a többi anyuka a baráti összejöveteleken? (Hogy miért mutatunk kifelé pozitívabb képet, mint ami belül van? Ez egy másik fontos téma, de hagyjunk valamit későbbre is! )

Szóval, a „direkt csinálja” jelenségek bizony nagyon gyakoriak a dackorszakban. Normál üzemmódban is, de ha van valami nagy változás a gyermek életében, mint például tesó érkezése, költözés, bölcsi, ovi kezdés, … az a helyzetet bizony tovább fokozza.

Azt tapasztalom, hogy sokszor már az is rengeteget segít, ha a szülő megérti az okokat. Ha értjük, mi van a háttérben, mi okozza a jelenséget, máris könnyebb legközelebb higgadtabbnak maradni. Könnyebb a jeleneteket elfogadni és jól reagálni, ha értjük, hogy ami történik, az normális, okkal történik.

Egy dolgot rögtön rögzíteni szeretnék. lyenkor nem direkt bosszant téged a dackorszakos apróságod, „csak” próbálgat.. Próbálgat, tanul téged, a reakcióidat, és a saját kis határait. Próbálgatja, hogy a NEM tényleg azt jelenti-e, hogy valóban nem lehet, illetve mi történik, ha mégis megteszi, amit nem szabad.. Sok-sok türelemmel, szeretettel, de határozottan elmondod neki sokszor (igen, nagyon sokszor, nem hetek, inkább hónapok kérdése…), hogy tényleg nem szabad és előbb-utóbb elfogadja ezt.  Van rengeteg segítő eszköz a pozitív szemléletű gyermeknevelés eszköztárában (gyerek-idő, ölelés felajánlása, figyelem elterelés, mókával oldás), ezekről itt most nem célom hosszabban írni, ugyanis valami mást szeretnék most a figyelem középpontjába emelni.

Ezeknek a „próbáknak” ugyanis van egy másik olvasata is, mintha a kicsi provokálna, mintha bizonyítékot szeretne szerezni, hogy anya, apa akkor is szereti őt, ha csúnyán (olykor akár elviselhetetlenül) viselkedik. Jó esetben (mert sajnos nem mindenhol van ez így) ilyenkor tanulja meg egy kisgyermek, hogy őt magát, a személyét akkor is feltétel nélkül szeretjük, ha a viselkedését nem fogadjuk el. Ehhez tartozik a következő jelenség, amit nagyon sokan megtapasztalnak, vagyis, hogy ezek a gyerekek mamákkal, papákkal, bébiszitterekkel, óvodában, stb.. angyalként viselkednek, szót fogadnak, és kizárólag anyának (olykor apának is) tartogatják a „foguk fehérjét”…

Hogy miért viselkedik pont veled, csakis otthon elviselhetetlenül a gyermeked? Mert bennetek bízik, a ti szeretetetekben biztos, ezért veletek meg meri tenni, hogy rajtatok próbálgatja a nyíladozó akaratát! Tudom, nem könnyű ezt megélni, de tudd, hogy ez jót jelent! 

Mit tegyél hát, ha legközelebb azt tapasztalod, hogy egy „direkt csinálja” jelenet miatt kezded elveszíteni a türelmedet? Ha megteheted, hagyd abba egy percre, amit éppen csinálsz, vegyél egy nagy levegőt és tedd fel magadnak a kérdést: „Igazából mit akar most nekem mondani a gyermekem?” ha figyelsz, belülről hallani fogod a választ!